Népek az ország használatában

Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet ujság dedegtiv, aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki igazlátóval megnézze a szegény asszhony szive baját s aki a gondolkodószékben ülve, ugy kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a szegény, szomoru, bajos kis magyar életet... Ma temetik Tömörkény Istvánt. Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörűséget okozott egyetlen kis szindarabjával, a Barlanglakókkal... Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejű szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sirt... A szivembe markolt ez a pillanat, ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leirjon. A Táltos kiadása, Budapest 1917