Őszi számadás

Jegyzeteket, esszéket, beszélgetéseket összegyűjtő köteteim (Följegyzések a hegyen; Fény- és lombhullámok) sorában ez a harmadik. Azokat a benső utakat követi, amelyek tovább vezetnek félig objektív szemlélettel, lírai intonációval a mindig fölfelé kényszerítő tapasztalásban. Mert csak erről lehet szó annak, aki az élet egyre sűrűsödő éveiben jár, és tárgyak, művek, személyek között a valódi találkozásokat keresi, olyanokat, amelyek nem hagyhatók ismeretlenben. Sok ilyen van, főleg olyanokkal, akikre alig figyel az irodalom, a művészet. Ellentmondásos a korunk, egymásnak feszül még közös „témákban” is, pedig az igazság követeli, amit a feledés szándékos homályában tart. (Szegény Kazinczy, ha Pesten kellett volna maradnia, széthull a magyar irodalom.) Maradok hát azoknál az indíttatásoknál, amelyek idős koromban egyre jobban lefoglalnak. Lassan meggyőződöm, hogy fent és lent csak egyetlen az ének, és hogy az Idő jelenjén az elveszett érték ma különösképpen igéz, ami a teremtéssel lett mienk. Lehet ettől elszakadni?
Tóth Sándor