Jog az Egyház hagyományában és életében

Az Egyház fegyelmi rendje szorosan összetartozik Isten népének misztériumával. Az első keresztény nemzedékek felfogásában a hitbeli tanításnak, az erkölcsi cselekvésnek, a liturgikus ünneplésnek és a szervezett közösségi életnek egyetlen szabályrendszere volt, az apostoli hagyomány, amely a tanítványok személyén keresztül magához az eredethez, Jézus Krisztushoz kapcsolta a benne hívőket.
A későbbi századok során a hit és a fegyelem szabályai fokozatosan elkülönültek, bár teljesen soha nem szakadtak el egymástól. Egyrészt a tanítást illető ünnepélyes meghatározásokat vagy tekintélyre számot tartó útmutatásokat gyakran jogszabályi formában adták ki a zsinatok, a pápák vagy az egyes püspökök. Másrészt az egyházi közösség rendje és működésének szabályai a hitnek, az Egyház önértelmezésének és a vallási meggyőződésének is fontos tanúbizonyságai, amelyeket joggal tekintettek teológiai ismeretforrásnak, locus theologicus-nak is. Kelet és Nyugat egyházai az egyetemes zsinatok és az általánosan elfogadott, legősibb helyi zsinatok határozatait méltán nevezték szent kánonoknak. Az Egyház nem érezte úgy, hogy alapítójával és az ő tanításából származó fegyelmi eszménnyel szemben teljesen független lett volna, és szabad elhatározásból bármilyen tartalmú törvényekkel tetszése szerint alakíthatná a maga szervezetét és működését. Ebből a logikából érthető, hogy az egyházjogi szabályozás egyedi kérdések megoldásán keresztül jutott el olyan általános elvekhez, amelyek apostoli örökségének követelményeit a változó korok különböző helyzeteihez alkalmazták.
A jelen kötet tanulmányai egyrészt az egyházjogi hagyomány történeti dimenzióját kívánják bemutatni, másrészt a mai egyházi élet konkrét kérdéseire keresik a jogi válaszokat.