A Jelenések könyve

A Jelenések Könyve a legnehezebben értelmezhető az újszövetségi iratok közül. Sokak számára ezért gomolygó köddé homályosulnak azok a víziók, amelyek motívumai számos helyen ismétlődnek, mégis sajátosan egyöntetű stílusjegyeket hordoznak. A mű rokonságot mutat az élményszerű álom állapotával, azonban nem marad meg ebben a stádiumban, hiszen nem az álom rendszertelensége jellemzi: az élmény befolyásoló hatása és a tudatos írói alkotás együttesen nyomon követhető benne.
Jézus Krisztus apokalipszise ez, amelyben a Megváltó feltárja önmagát. A mű elején és végén Jézus neve foglalja keretbe a könyv egészét. Az Úr megmutatkozik és azt mondja: „Hamar eljövök” – „Itt állok a küszöbön, és zörgetek az ajtón”. Ő a Bárány a Sion-hegyen, akit körülvesz a sokaság. Ő a „Jegyes”, akinek „Menyasszonya” az Egyház. Így tehát amikor ez a mű Jézus ikonja, ugyanakkor az Egyház képe is: a Jegyes és a Menyasszony egymásra tekintő öröme. A szent könyvek között talán egyik sem annyira az Egyház, mint ez a mű. Jézus ezért az Egyházért jött a világba; ezt az Egyházat megtalálni és hazavinni, megóvni és megőrizni, hogy teljes legyen az Ő öröme, és így az Ő öröme az Egyházé legyen.
Erről szól tehát a Jelenések Könyve. Amikor a prófétikus jövendöléseket elolvasva föltekintünk: ott áll előttünk az Egyház – és él. Az Egyház tekint reánk ebből a könyvből, és azt mondja: Nézzétek az én szépségemet! Vagyis: nézzetek Őreá! Emeljétek fel tekintetetek, és lássátok meg a Szeretetet, az én Jegyesemet! És akkor mondja mind, aki hallja: „Jöjj el! Marana tha! Jöjj el, Uram, Jézus!”