Tettix

A görög irodalomban évezredes folytonosságot mutató tettix-szimbolikának nincs megfelelője más mediterrán kultúrában, a latinban sem. Míg az európai jelképtárban a rovar szinte kizárólag negatív tulajdonságok megtestesítője (l. a tücsök és a hangya meséjét), addig a rendkívül változatos görög források megkülönböztetett érdeklődéssel és pozitív elfogultsággal fordulnak a semmiféle gyakorlati hasznot nem hajtó, jelentéktelen, mégis isteni lénynek tekintett állat iránt, amely az idő múltával az ihletett énekes, a bölcs, az aszkéta megtestesítőjévé vált. A jelképiség alapjául a tücsök sajátos biológiája, földből születése, különleges táplálkozása, egyfajta halhatatlanságot biztosító megújulási képessége, s mindenekelőtt zenéje szolgált. Mindezen adottságok alapján a tücsök a görög szerzőknél valamiféle immateriális, a szellemire koncentráló múzsai létmód megtestesítőjeként jelenik meg, amelynek fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint megőrző átvétele a hellén alapokon nyugvó keresztény műveltségeszmény megfogalmazása során. A kötet célja a motívum fejlődéstörténetének bemutatása a Homérostól a klasszikus és a hellénisztikus koron át a császárkorig, majd a korai kereszténységig ívelő irodalmi hagyomány végigkövetése alapján, különös tekintettel a tücsökkel kapcsolatos vallási képzetekre és a tettix poétikai, filozófiai kontextusban való megjelenésére.