A második világháború befejezése után Közép- és Kelet-Európa szovjet megszállás, illetve befolyás alá került államaiban a marxista-leninista rendszerek a totális ateista ideológia jegyében a Katolikus Egyház teljes szétverésére törekedtek. Számos püspököt bebörtönöztek, papok, szerzetesek ezreit internálták, szemináriumokat, vallásos intézményeket számoltak fel, egyházi iskolákat államosítottak. Az ifjúság ateista nevelése stratégiai fontosságú lett, a hitüket megvallókat pedig mindenütt hátrányos megkülönböztetés érte. Csupán a hatvanas évek elején, XXIII. János pápasága és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának idején derengett fel a Szentszék és a kommunista államok közötti párbeszéd lehetőségének halvány reménysugara. Erre az időre esik, hogy XXIII. János pápa kezdeményezésére Agostino Casaroli, a Szentszék tapasztalt diplomatája 1963 tavaszától a kapcsolatok felvételével próbálkozott: először Magyarországgal és Csehszlovákiával, majd Lengyelországgal és a titoista Jugoszláviával. A több, mint negyed évszázadon át tartó fáradságos tárgyalások alig haladtak előre, mert az esztelen fegyverkezési verseny következtében a nemzetközi helyzet egyre feszültebb lett. Csupán a Helsinki Biztonsági és Együttműködési Konferencia záróokmányának aláírása után - melyet a kommunista országok egyike sem tartott be - látszott enyhülni a helyzet annyira, hogy a Szentszék vallásszabadságra vonatkozó igényei újra napirendre kerülhettek. Erről az azóta igencsak megváltozott európai légkörről és történelmi helyzetről írta meg lebilincselő emlékiratait a Szentszék keleti politikáját csaknem harminc éven át befolyásoló, majd irányító Agostino Casaroli bíboros, XXIII. János és VI. Pál közvetlen munkatársa, a Vatikán 1979 és 1990 közötti államtitkára. A memoárkötetből kirajzolódik XXIII. János reformer egyénisége, a II. Vatikáni Zsinat hangulata, VI. Pál türelme és állhatatossága, majd a kommunista rendszerek igazi arcát ismerő lengyel II. János Pál pápa tevékenysége és egy embertelen világ összeomlásának kezdete.