Kísérlet a magyar nyelvjárások komplex klasszifikációjára

A tudományos megközelítés alapfunkciói közé tartozik, hogy a kutatás adott szintjén az egyedi jelenségeken túl a közöst, a rendszert, a szabályokat, az általánosíthatót keresi. A klasszifikáció lényegében egy adott helyzet kutatási eredményeinek összefoglalása, egy olyan alap, amelyről további kutatások indíthatók. Az ezt követő új ismeretek azután lassanként beépülnek a közös tudásba, árnyalják azt, s ezzel új klasszifikációt igényelnek.
A dialektológiai gondolkodást már aránylag korán áthatotta a rendszeralkotás igénye. Még mielőtt a struktúra mint varázsszó jelentkezett volna, az egyes nyelvjárások leírása, majd a jellemző jegyek alapján szerkezeti szembeállításuk a nyelvföldrajzi módszer kifejlődésével egyre inkább teret nyert. A dialektológiai gondolkodásban a helyi nyelvjárásokon túl a nyelvjáráscsoportok, illetve a nyelvjárási régiók elkülönítése a földrajzi különbségek mellett a szerkezeti különbségek rögzítését és bemutatását is jelentette.
A nyelvjárási klasszifikáció osztályozási szempontjai mind a dialektológia általános történetében mind speciálisan a magyar dialektológiában alapvetően csupán az alsóbb nyelvi szintek bevonását jelentették. Elvi és gyakorlati szempontok alapján a szókészlet és a mondattan regionálisan eltérő jelenségei nem kerültek be az osztályozás hordozói közé. Egy komplex klasszifikáció azonban nem hagyhatja figyelmen kívül e két terület vallomását sem, bizonyító anyagukat be kell építenie a tágabb tudás érdekében. Jelen kutatás ennek indoklására tesz kísérletet.