Isten oltó-kése

1928. november 7-ére virradó éjjel, negyvenkétéves korában meghalt Tóth Árpád, a huszadik századi egyik legjelentősebb magyar költő. A farkasréti temetőben Babits Mihály így búcsúzott tőle: „Gáncstalan költő - Baudelaire híres szava illik őrá. Őbenne élt és alkotott a költő ősi ösztöne, megteremtve a különös és szömörú szépségnek egy egyéni világát, mely életből formáltatott s mégis magasabb, mint az élet. Mert az ő költészete... minden ízében igazi magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már... Ezt a poézist csak olyan költő teremthette meg, aki maga sem volt egészen ezé az életé, aki mindig egy kicsit vendég és jövevény volt itt: közöttünk való, de nem egészen közülünk való... Ez a nagyon új, nagyon egyéni hangú költő, mintha nem akart volna tudatosan semmi újat... nem akart hatni, küzdeni, csak játszott magának... E szemlélődő és játékos líra mélyén, e fantasztikus világítás és ópiumos zene mögött egy nagy szenvedés melege élt. Az élet reménytelen vágya... A szerény egység zsenije volt, és alakájnak nagyságát és szépségét éppen az tette, hogy sosem próbált más lenni, mint ami. Nyelvünk legnemesebb magasságába jutott föl, a Berzsenyiek légkörébe, anélkül, hogy a Berzsenyiek zord erejét szenvelegte volna: megmaradt halk szelídségében és gyengédségében. S a Csokonaiak művészetének igaz örököse ő, noha Csokonai életsorsából is ki kellett venni részét: távol maradt a Csokonai-divat duhaj romantikájától. Csak aki volt, aminek született, régi kézművesek beteg diák-üke, élt és halt a maga külön koráll-kastélyában." - A kötetet szerkesztette és a bevezetőt írta: Vidor Miklós.