Az Egyház a késő-középkori magyar városokban

A városi lakosság vallásossága a nyugati kereszténység egészében különbözött a vidék lakóiétól. A monográfiák és a szakkönyvek kétségtelenné tették a tényt, miszerint a városok a nyugati kereszténységben olyan parányi vallásos közösségeket hoztak létre, legalábbis a 13. századtól kezdve, amelyek jól megkülönböztethetőek a városokban található egyházi intézmények sűrűsége, és változatossága, valamint az ottani sajátos vallási szokások révén az őket körülvevő vidéktől. Kérdéses, hogy ez a felfogás milyen mértékben alkalmazható a késő-középkori Magyarországra, erre a kevéssé városiasodott és viszonylag későn keresztény hitre tért királyságra. A reformáció terjedésének időbeli keretei - úgy tűnik - alátámasztják ezt a képet. A magyar városok az 1520-as, 1530-as évektől a lutheránus irányzatot fogadták el, míg a vidék csak a 16. század közepe után nyílt meg a reformáció tanai előtt. E kései odafordulás azonban még kevés ahhoz, hogy arra következtessünk: a középkor utolsó századaiban már igazi városi vallásosság létezett Magyarországon. A jelen vizsgálódás célkitűzése e kétség eloszlatása. A vizsgálatok földrajzi kereteit a Magyar Királyság középkori határai adják, így azok átfogják a Dunántúl és az Alföld mellett a ma nem Magyarországhoz tartozó Erdély, Felvidék, Szlavónia és Horvátország területét is. Nem lehetett feladatunk a több mint száz késő-középkori magyar város és mezőváros egészének feldolgozása. Azért, hogy a vizsgálat megmaradjon az ésszerű határok között, ugyanakkor rendelkezésre álljon egy reprezentatív mintavétel, az elemzés kereteit huszonöt településre korlátoztam, amelyeket az alábbiakban „referencia-városoknak" nevezek. A következő településekről van szó: Bártfa, Beszterce, Besztercebánya, Brassó, Buda, Debrecen, Eger, Esztergom, Győr, Gyula, Kassa, Kolozsvár, Körmöcbánya, Lőcse, Nagyszeben, Nagyszombat, Pécs, Pest, Pozsony, Selmecbánya, Sopron, Újlak, Várad és Zágráb.